Ha egy szóval kellene jellemezni a 14. fordulót, akkor az a „szedett-vedett” jelző lenne (bár ez lehet, hogy már két szó). Miért mondom ezt? Az egész azzal kezdődött, hogy a közkedvelt Ian szabadságra ment, és rábízta a kócerájt helyettesére, Jon-ra. Érdekes, hogy a ccc-nél minden embernek hárombetűs neve van. Na mindegy. Szóval ez a Jon a forduló befejezésekor elfelejtette a számlálókat nullázni, így azok pörögtek tovább szakadatlan. Ezt tetézte, hogy az adatgyűjtőnk fejlesztője szintén – ahogy a pártállami időkben mondták – jó megérdemelt pihenését töltötte. Mindezek eredményként a játékosok között teljes lett a káosz, mindenki vadul ütötte a számológépeket, forgatta az Excel táblákat a japán statisztikákból kinyüstölt számokat lesve, hogy valami állást kicsiholjon. Az újak persze nem értették, hogyan lehet, hogy vezetünk, és mégis le vagyunk maradva. Az egyre nagyobb lemaradás okán az emberek sokszor nem is beszélgettek, csak veszekedtek. A főhadiszálláson nem volt hír egy jó ideje. A fejlesztők és a szervezők egy része megfáradt, az admin fórum leállt. Az új fejlesztésekről semmi hír nem áramlott. Felülről nézve olyan volt az egész, mint egy nagy hangyaboly. Ami nem baj, hiszen abban van szervezettség, csak nem látható.
Ma reggel a kattintó oldal is elkezdett rakoncátlankodni, mint már annyiszor a fordulók során. A kacsák épphogy csak szállingóztak, egy-két beteg példány akadt csak puskavégre. Lehet, hogy korán volt még.
De mégis. Új programok, új remények gyülekeznek a láthatáron. A vadászprogram hatékonyabb kacsalövő fegyver, mint bármelyik eddigi, és az újdonság erejével hatva a lanyhuló kedvet is meghozza a puskájukat pihentetők körében. Már előzzük a japánokat, vagy csak a statisztika csap be megint? Sebességünk mindenesetre már felül lavíroz a grafikonok útvesztőiben.
Még mindig kevesen vagyunk. Személy szerint megteszem, amit tudok. Ma reggel nyomtatom a plakátokat a munkahelyi printeren. Csak nehogy valaki meglássa, habár a munkaidő előtt fél órával még egyedül kuksolok itt a sötétben. Délután szétszórom a kollégiumok környékén a buzdító felhívásokat. Remélem lesz valami foganatja, hiszen a szünidőt elunt egyetemisták mindenben „értelmes” dologban benne vannak. Ahogy egy játékostársam mesélte: "Bemegyek egy helyre, előadom a játék lényegét. Erre megkérdik, mi értelme van az egésznek. Semmi, válaszolom. Hát akkor megyünk, mondják lelkesen."
Ez a nap bizkodással tölt el. Bár egy finom kávé rám férne így korán reggel, érzem, hogy ma valami jó dolog fog történni. A kacsák még élnek, vadászatra fel!