Elnézést kérek azoktól, akik esetleg tegnap türelmetlenül várták a postomat, de az új cikket a megfelelő alkalomra tartogattam. Tudjátok, szeretek mindig hatásosan érkezni J. Nem megmondtam, hogy mindig van visszatérés! Lehet, hogy Ian is olvassa a blogomat, és a szinte már önbeteljesítő jóslataimat segíti.
A technikai problémák után apró örömmel a szájunk sarkában sajnálkozva néztük, hogy keleti barátaink tegnap délelőtt érthetetlen módon visszaesnek a kattintásban. Valami banánhéjra léphettek, de nagyobb a valószínűsége, hogy Ian a kávéjától felfrissült aggyal rájött, hogyan babrálhat ki velük is.
Mi viszont száguldunk. Fegyvereink jobbak, mint bármikor ezelőtt. A kacsavadász puskára felkerült a célzó szemüveg (köszönet és örök hála érte brandewww-nek), amit én személy szerint inkább éjjellátónak hívok. Az így felhizlalt, jól látható kacsákat gyerekjáték levadászni a sorozatlövővel. Ez már szinte sportszerűtlen orvvadászat. Nagy örömünkre Otomnak is sikerült a kacsákat kiengedni a szabadba, így fokozatosan növeltük a teljesítményt. Éjszakai vadászaink most aztán tényleg kitettek magukért, semmit nem aludtak, és a lehetőségen felbuzdulva minden eddiginél jobban tartották a sebességet. Ez egyszerűen fantasztikus! Már csak néhány tíz millió kattintás választ el minket a japánoktól, akik nem tudnak magukra találni. Ha így folytatjuk tovább, és nem történik semmi égbekiáltó fondorlat a ccc oldalon, akkor estére átvehetjük a vezetést. A nagy visszatéréshez már csak egy dolog kell. Mindenki lője a kacsákat szakadatlan! Vadászatra fel!
Az egész tegnap kezdődött. Megjött szeretett barátunk, Ian a szabadságról, és egyből munkához is látott. Délután fél egytől ötig leállította a ccc weboldalon a klikkelést, és a háttérben fondorlatos módon kavargatta a biteket. Sikerült is egy olyan kotyvalékot előállítania, ami a tajvaniakat visszaterelte a küzdőtérre (a korábban kitiltott módszerüket engedélyezhette), a magyar csapatot viszont érthetelen problémák elé állította. A szálak egész este „buzultak”, ami azt jelenti, hogy az Istennek se akartak kattintást bevinni a programok, csak néha sikerült egy-két kósza pontot felírni. A japánok bezzeg rohamosan törtek előre, a megszerzett előny úgy olvadt, mint hóember a sivagatban. Vadászaink is inkább új lehetőségek után kutattak, de a kacsák se árasztották el a lőteret. Mindezt tetézte, hogy Otomnak is problémái akadtak, így a kacsatelep egy időre bezárt. Reggel már félve kattintottam az eredményjelzőkre, és éppen láttam, mikor a japán Vipperek fénylő csíkot húzva elszáguldanak el mellettünk. Fel kell támadnunk, vissza a csatamezőre, mindenkinek bele kell húznia, mielőtt még késő lesz. Mindig van visszatérés, ezt ne feledjétek!
Még mindig kevesen vagyunk. Személy szerint megteszem, amit tudok. Ma reggel nyomtatom a plakátokat a munkahelyi printeren. Csak nehogy valaki meglássa, habár a munkaidő előtt fél órával még egyedül kuksolok itt a sötétben. Délután szétszórom a kollégiumok környékén a buzdító felhívásokat. Remélem lesz valami foganatja, hiszen a szünidőt elunt egyetemisták mindenben „értelmes” dologban benne vannak. Ahogy egy játékostársam mesélte: "Bemegyek egy helyre, előadom a játék lényegét. Erre megkérdik, mi értelme van az egésznek. Semmi, válaszolom. Hát akkor megyünk, mondják lelkesen." 
Japán és Tajvan ellenfelek ugyan, de nem ellenségek. A gratulációk és egymás buzdítása folyamatos a három ország között. A magyar kattintó csapat Hupper nevét úgyszintén a japánoktól, a Vipperektől kaptuk, melyet azóta is büszkén viselünk. A 6-7 óra időeltoldás néha megnehezíti a kommunikációt a csapatok között, és egyben a versenyre is kihat, hiszen mikor keleten alszanak, mi kattintunk többet és fordítva. Ettől eltekintve igen szoros diplomáciai kapcsolatot alakítottunk ki a két országgal, amelynek során megismerhetjük egymás kultúráját, szokásait, ünnepeit és zenéit.