Az egész tegnap kezdődött. Megjött szeretett barátunk, Ian a szabadságról, és egyből munkához is látott. Délután fél egytől ötig leállította a ccc weboldalon a klikkelést, és a háttérben fondorlatos módon kavargatta a biteket. Sikerült is egy olyan kotyvalékot előállítania, ami a tajvaniakat visszaterelte a küzdőtérre (a korábban kitiltott módszerüket engedélyezhette), a magyar csapatot viszont érthetelen problémák elé állította. A szálak egész este „buzultak”, ami azt jelenti, hogy az Istennek se akartak kattintást bevinni a programok, csak néha sikerült egy-két kósza pontot felírni. A japánok bezzeg rohamosan törtek előre, a megszerzett előny úgy olvadt, mint hóember a sivagatban. Vadászaink is inkább új lehetőségek után kutattak, de a kacsák se árasztották el a lőteret. Mindezt tetézte, hogy Otomnak is problémái akadtak, így a kacsatelep egy időre bezárt. Reggel már félve kattintottam az eredményjelzőkre, és éppen láttam, mikor a japán Vipperek fénylő csíkot húzva elszáguldanak el mellettünk. Fel kell támadnunk, vissza a csatamezőre, mindenkinek bele kell húznia, mielőtt még késő lesz. Mindig van visszatérés, ezt ne feledjétek!