Itt a vége, fuss el véle… Tudom, ezt valaminek a végére szokták írni, én mégis ezzel kezdem, ami nem is olyan meglepő ebben a hangulatban. Ennyi volt? Vagy csak megfáradtunk? Mikor a szeretett nő ezredszer is hozzánk bújik! Valahogy nem ugyanaz az érzés. Változunk. Nincs ezzel semmi baj, nem benne és nem is bennünk van a hiba, sőt nincs is semmiféle hiba. Egyszerűen ilyen az emberi természet! Valami újra vágyunk. Hogy a közhelyekkel éljek, a változatosság gyönyörködtet. Remélem, hogy eljön hamarosan.
Az előző fordulóban Ian a könnyű kacsákkal megvillantotta győzelem rég várt örömét. De nem sikerült, nem sokon múlt, mégis felért egy győzelemmel. Megszorongattuk a létszámfölényben lévő japánokat. Az eredmény azonban nem törte le úgy a csapatot, mint az tavaly decemberben történt, szerencsére a lelkesedés továbbra is kitartott.
A hét vége felé aztán Ian új taktikához folyamodott. Aktív támadással begyűjtötte minden klikkelő IP címét és kitiltotta azokat. Aki tudta, az IP cserével orvosolta a helyzetet. A kacsák továbbra sem változtak a fordulókezdés óta, ugyanazok az unalmas, alig olvasható, robotellenes betűkavalkádok akadályozták a békés klikkelő seregletet. A japánok elhúztak, a vadászok már csak becsületből és unalomból küzdenek. Várjuk a következő menetet, az új reményeket, a változást.
A fejlesztők – és köztük én is – közben új utakat keresnek. Az új, nem publikus „háttér fegyverek” készülőben vannak, szinte már bevetésre készek. További erőforrásokra és némi biztatásra van szükség, hogy tényleg hatékony csapásmérő erővé fejlődjenek. Jobban ki kell használni a lehetőségeket, nem visszariadva a kudarcoktól. Mindent egy lapra kell feltenni! Ha győzünk, az meghozza a hangulatot, és a Hupperek kedvét is!
Én már fogadtam a győzelemre! A japánok fáradnak. Ha egyszer győzünk, akkor többször is fogunk! Ne adjuk fel! Én itt leszek és klikkelek. Bármeddig. Gyertek Ti is! Hajrá Hupperek!